Megismerni és megszeretni

5.rész

Reena figyel

 

“A vizsga után észrevettem, hogy Reena egyre többször áll meg útközben, ki tudja miért? Ha nem dolgozott, akkor is koldult mindenkitől és ez zavart. Igyekezett megkeresni minden olyan falatot, ami nem neki való. Rájöttem, hogy kiválóan tud lopakodni és sumákolni. Persze vicces volt az is, hogy azt hitte, hogy ha eldugja a fejét, akkor nem látják és csodálkozott, mikor rászóltunk. Nehezen találtam meg a helyes egyensúlyt Zsófival,  Bolyhossal és a Reenával való törődés terén és ez aggasztott.Természetesen ezt később Zsófi is zokon vette és sokszor nem értettem, miért. Én próbáltam megalapozni mindent, azért vittem korábban el magammal az iskolába és vontam be a vizsgára való felkészülésbe is. Reméltem, hogy ha lát mindent és aktívan részt vehet a dolgokban, akkor hamarabb alkalmazkodik és az élete részeként tekint Reenára. Gyakran szomorú voltam, mert én módszeresen terveztem, mégsem úgy alakultak a dolgok. Amikor úgy éreztem, minden rendben van, mindig jött valami, ami újra visszarántott. Nem tudtam miért, de úgy éreztem, Reena magának való kutya, azaz kevésbé vágyik a szeretetemre és simogatásomra. Én bújósabb kutyára vágytam és ő furcsa volt. Elhatároztam, hogy mindenképp megszelídítem ezen a téren, bármennyi időbe is telik is. Szabadnak érezte magát, amin nem is csodálkoztam. Új és izgalmas lehetett neki a családi ház udvarral, csak sajnos sok esetben nehezen lehetett behívni. Eddig azt szoktam meg, hogy minden kutyám futott a hívásomra és nem kellett nekik folyton jutalmat adni csak azért, mert oda jöttek hozzám. Máig sem értem, hogy a simogatást miért nem éli meg jutalmazásnak. Ha vezetéskor simogatással akartam jutalmazni falat helyett, gyakran lehajtotta, vagy elhúzta a fejét. Bolyhossal jól kijöttek és szívesen csemegézték a fügét a fogócska, vagy kötélhúzós játék közepette. Sokat gyakoroltuk a szájkosár használatát is jutalomfalattal. Mindig kint akart lenni a hideg ellenére és ez sokszor nehezemre esett. Ha munka van, akkor azt kötelességtudatból mindenképpen megcsinálom, de lustálkodni is szeretek és azt bent a házban. Eddig céltalanul semmit nem csináltam, kint is csak annyit voltam, amennyit muszáj volt. Tudtam, hogy azért olyan aktív, mert fiatal és tartottam attól, hogy nem tudja levezetni az energiáit. Nekem is jóval több mozgásra lenne szükségem, de máig is nehezemre esik. Arra gondoltam, vajon lesz e annyi akaratom valaha is, hogy természetesnek tartsam a mozgást és örömként éljem meg? Ezt csak Reena szerettetheti meg velem. Ha megtörténik, az nagy csoda lesz, mert már gyerekként is utáltam bármiféle plusz mozgást a csörgő labdán és a síelésen kívül.

Hogy őszinte legyek, a kutyaszőr miatti gyakoribb takarításra nehezen szánom el magam. Ilyenkor irigykedek pár ebtartó látó ismerősömre, akiknek robot porszívójuk van és könnyebben boldogulnak. Nekem alapvetően nem volt soha kifogásom az ellen, ha kísértek és ilyenkor volt társaságom. Féltem, hogy ez megváltozik, pedig én csak az egyesületembe járok el és Szulokba nincs baráti köröm. Jó az internetes ismerkedés és beszélgetés, de számomra soha nem helyettesítheti a személyes kapcsolatokat.

Később megpróbáltam Zsófit is bevonni a gyakorlásba. Behívósat játszottunk két irányba a két kutyával és sétáltunk is négyen. Nehéz volt elmagyarázni Zsófinak, hogy ha sokat játszik Reenával, az fegyelmezetlenséghez és kötődési zavarokhoz vezet. Elméletileg értette, hogy ezzel nem tesz jót nekem, de megértettem őt is, hisz még kisgyerek. Persze hamar előjött a féltékenység is, mert látta, hogy sokat játszunk ketten. A szívem szakadt meg, mikor olyanokat mondott nekem, hogy csak a kutyát szeretem és őt már nem, pedig nem is tett rosszat. Azt is említette, hogy soha nem lesz olyan a séta, mint, régen mert Reenának mindig ott kell lenni. Megkérdezte, hogy fájna e, ha visszaadnám és nem tudtam, mit mondhatnék rá. Későbbre terveztem, de így hozta az élet, ezért beszéltem neki félelmeimről. Eddig mindig határozottnak próbáltam tűnni előtte és nem meséltem arról, hogy mit érzek, ha egyedül vagyok, vagy, hogy mennyire bánt bizonyos emberek fehér bothoz való viszonya, akik átnéznek rajtam. Arra ő is rájött, hogy ha kutya van velem, barátságosabbak és segítőkészebbek az emberek. A következő kérdésének sem örültem jobban. Kit küldenék el inkább a háztól, őt, vagy Reenát. Megborzongtam ettől, mert nem gondoltam, hogy valaha ilyet mond nekem. Természetesen biztosítottam arról, hogy mindig ő az első az életemben, de nem szeretném, ha ilyenre kerülne sor. Ott volt a másik véglet is, amikor ő erősített engem. Egyszer azt kérdezte, hogy miért kesergek azon, amit soha nem tudok elérni és miért nem tudok örülni annak, ami van? A múltbeli dolgok szép emlékek maradnak, de nem lehet visszafordítani az időt. Ilyenkor arra gondoltam, mekkora bölcsesség tud szorulni egy kisgyerekbe. Soha nem akartam, hogy komolyabb legyen a kortársainál, de gyakran mégis így érzem. Jól esett, mikor többször mondta, hogy csak nekem tud elmondani mindent és remélem ez így marad felnőtt koráig.

Hosszú volt a téli szünet és olyan megállóba szerettem volna felszállni az év első munkanapján, ahol még nem voltam egyedül a kutyával. Túl magabiztos voltam, de neki új volt a kietlen táj és a hosszú egyenes szakasz után nem jelezte a megállót. Nem hibáztathattam érte, mégis kétségbeestem és a megszokott úton közlekedtünk inkább ezután. A suli útvonalán általában minden rendben volt és lassan bővült a szótárunk is. Sokszor beálltak autóval a járdára, így megtanultuk az autó szót. A rafinált később már az oldalt álló autót is jelezte és jutalmat akart érte, pedig az nem is volt útban. A belógó faággal ugyanez volt a helyzet. Az esőt egyikünk sem szereti. Azzal máig nem vagyok tisztában, hogy időnként miért sétál csiga lassú tempóban, máskor meg rohan, mintha kergetnék. Észrevettem, hogy még gondot jelent neki az, hogy a faluban hidakon keresztül közlekedünk. Egyszer oda vitt a híd széléhez, valószínű meg akarta mutatni, de én figyelmetlen voltam és nem értettem. Kéztörésem óta utálom az árkokat, de most szerencsém volt. Sajnos kevés a házakhoz vezető beton híd, a kavicsos még kevesebb, a füvesen meg nincs ösvény befelé. Remélem ez javulni fog. A Kilátás alapítvány dolgozójának segítségével pár közlekedés órám volt Kaposváron is. Meglepően gyorsan megjegyezte az útvonalat, bár próbálkozott az új illatok felfedezésével is. Talán a városban jobban érzi magát? Makacsságát néha nehéz megtörni, de ebben hasonlít rám. A nevelői mondták, hogy náluk hűvös helyen aludt az előszobában. Mivel éjjel nálunk is hideg van télen, gyakran próbáltam betakarni. Mivel ő az első olyan kutyám, aki bent alszik, féltem, nehogy megfázzon.

Tudom, hogy a Labrador torkos fajta, de pont ezért nem tudok eldönteni valamit. Reena próbál mindig úgy helyezkedni, hogy lássa azt, aki éppen eszik. Tudja, hogy anyu főz, és gyakran figyeli. Munka közben is észreveszi, ha valakinél étel van. Igaz, hogy csak én adok neki enni, mégis tekintget mindenkire, akinél kaja van. Furcsa hasonlat lehet talán, de az étel szeretetében is összeillünk. Én ugyan nem vagyok torkos, de szeretem a hasam, amit alkatom is bizonyít. Azt is tudja, hogy ki tartozik hozzám, de vajon engem tekint a falkavezérnek? Egyik nap nem akart sokszor felállni és észrevettem, hogy sántít. Azonnal kijött az állatorvos és az injekció segített. Még sírtam is, nehogy nagyobb baja legyen és arra gondoltam, vajon ő is szeret engem ennyire? Próbáltam elhessegetni a gondolatot, hogy csak az étel miatt jön hozzám. Zsófi szerint nagyon örül nekem, ha valamiért pár percre nem ott van, ahol én. Miért nem tudom elhinni ezt? Mindig az jár a fejemben, hogy mindenki csak a jót és a szépet írja le, pedig másnak is lehetnek problémái, megoldandó helyzetei a hétköznapokban.

Vajon meddig tart, míg teljesen kiismerem Reena természetét? Vagy ismerem már, csak nem merek hinni a belső hangnak?”

Vakon megbízhat bennünk!