Sziasztok!
Egy október elején megjelent újságcikk kapcsán merült fel bennem az, hogy ebben a részben a munkámról írok.
Október közepén tízedik alkalommal rendeztük meg szemléletformáló programunkat a Kaposvári
megyei könyvtárban. A fehér bot napjához kapcsolódó eseménysorozatunk most 4 napos volt.
Egyesületünk minden évben próbál újdonsággal előrukkolni,
Kedves Olvasóim!
Szeretnék elnézést kérni azért, mert ilyen sokáig nem jelentkeztem. Az az időszak, amiről most írni fogok, nekem nagyon érzelemdús volt és sok kihívás elé állított engem és a családomat is. Utólag már látom, hogy nem is volt olyan nehéz megírnom ezt a részt.
Mint az előző rész végén említettem, sok új élménnyel, de viharos érzelmi állapotban tértem haza. Egyeseknek furcsa lehet, de az érzelmi kettősség sokáig megmaradt. Sokan nagy szabadságról és kitörő örömről számoltak be korábbi olvasmányaikban hazatértük után, de nekem előjött a negatív oldal is, ha valami balul ütött ki.
Eltelt két hónap és én sokat tervezgettem magamban. A család többi tagjában is egyre inkább tudatosodott a tény, hogy közel van már Reena felkészítésének vége. Október elején hívott a kiképzője, hogy levizsgáztak és viszonylag hamar fel kellene mennem az egy hetes átadó tanfolyamra. Sok időm nem volt gondolkodni,
Egy hét sem telt el és csörgött a telefon. A Csepeli vakvezető kutyaiskola vezetője elmondta, a szakmai döntésük értelmében megkapom a lehetőséget arra, hogy Reenával jobban is megismerkedhessek. Erre jó alkalom kínálkozott, mert a kiképzője szabadságra ment. A kutya maradhatott volna a kennelben, vagy a kölyöknevelőjénél,
Stecher Andrea vagyok. Születésem óta vakon élek. Szulokban, egy somogyi kis faluban lakom, Barcs közelében. Idős szüleimmel és 9 éves kislányommal alkotunk egy családot.
Egy tagtársam javasolta, hogy írjam le gondolataimat és tegyem ki a honlapunkra. Kis gondolkodás után rájöttem, hogy ezzel hasznos információkhoz juttathatok másokat és talán időnként jó olvasnivaló és szórakoztató is lehetek egyeseknek.
